Neohumanizmus
A társadalom fejlődésének egyik fontos tényezője a megfelelő társadalomszemlélet. A múltban az egész civilizáció elgyengült és egyszerűen felőrlődött, mivel a társadalom egyik osztálya a másikat alsóbbrendűnek tekintette és rabszolgaként kezelte. A mai civilizáció legnagyobb gyengesége, hogy nem megfelelően viszonyulnak egymáshoz az emberek, nincs kölcsönös szeretet közöttük. Egyik uszítja a másik fajtát egy harmadik ellen, egyik vallást a másik ellen, az egyik nyelvi csoportot a másik ellen. A mai emberi társadalmak végtelenül sokféleképpen oszthatók fel, és ez kiszívja a civilizációk életerejét.
De nemcsak az egymás iránti kölcsönös tisztelet hiányzik, az emberek elvesztették minden önbecsülésüket, méltányosságukat és felelősségérzetüket az állatok és a növények vonatkozásában, akikkel osztozunk e bolygón. A növények és állatok felelőtlen tönkretétele, a levegő, a föld, a tenger és az űr gondolkodás nélküli szennyezése a környezet egyre fokozódó károsodásával fenyeget, az élet minden formája számára alkalmatlanná téve a Földet.
E témára vonatkozó korai írásaiban P. R. Sarkar azt mondta, hogy az embereknek úgy kell gondolniuk magukra, hogy egy nagy családhoz tartoznak, mely az egész emberiséget magába foglalja, nem pedig úgy, hogy egy speciális faj, vallás, nemzetiség vagy nyelvi csoport részei. Az ilyen fajta társadalomszemléletet „univerzalizmusnak“ nevezte. 1982-ben tovább dolgozott azon a módszeren, melynek segítségével elérhető az univerzalizmus. Egy előadássorozatot is tartott róla, mely aztán könyv alakban is megjelent „Az intellektus fölszabadítása: Neohumanizmus“ címmel. Ebben a könyvben megjegyezte, hogy a hagyományos humanizmus nem volt képes fölemelni az emberiséget az univerzalizmus magasságába, és közreadott egy spirituális alapú újraformált humanizmust, a neohumanizmust.
A neohumanizmust az emberi lények alaptermészetéből (dharmájából) vezette le. Az emberi életnek három szempontja van: fizikai, mentális és spirituális. Ami a fizikait illeti, a biológia tudománya sok mindent megállapított az emberi test működéséről. Az emberek pszicho–spirituális igényeit azonban nem értették meg mind a mai napig a pszichológusok és a spirituális keresők minden erőfeszítésének dacára.
P. R. Sarkar azt állította, hogy az emberi természet magasabb képességei igénylik az elme szabad kitágulását, hogy az a Legfelső Tudat felé áramolhasson. Amikor ez történik, az emberi lényben kifejlődik a Legfelső Tudat iránti szeretet (imádat), és minden más lény szeretete. P. R. Sarkar azt mondja, hogy a Legfelső Tudatnak ezt a szeretetét kellene az emberiség legfőbb kincsének tekinteni. Nélküle az élet szárazzá és értelmetlenné válik.
Ma azonban nincs az emberiségnek semmiféle életfilozófiája, és így az általunk létrehozott társadalom nincs összhangban az emberi szív belső vágyaival. A materializmus hatja át jelenlegi életünk minden részét, és ez a materializmus felőrli az emberekben lakozó imádat érzését. A belső igények és a külső valóság közötti egyensúly hiánya miatt van annyi nyomorúság, depresszió és mentális betegség ma a társadalomban.
Eme egyensúlyhiány megoldása egy olyan filozófia, mely összehangolja az emberiség belső igényeit az anyagi világ külső igényeivel. Ahhoz, hogy egy ilyen életmódot megvalósíthassunk, ismerni kell azokat a veszélyformákat, amelyek az emberiség spirituális kincsét fenyegetik. P. R. Sarkar három érzést talált, melyek akadályozzák az elme kitágítását az univerzalizmus felé.
A geo–érzület az, amikor valaki egy földrajzi terület megszállottja. A múltban, de még ma is sok embert csak a saját földje és a saját országa érdekel. Ebből a földjük iránti szeretetből fejlődtek ki más alérzések is, mint a geo–patriotizmus, a geo–politika, a geo–vallás és a geo–gazdaságtan. A politikusok megzavarták a tömeget a geo–patriotizmussal, és utána véres háborúkba sodorták oket. A múltbeli gyarmatosítás és a mai neogyarmatosítás nem más, mint a geo–gazdaságtan. („Fejlesszük a magunk országát még akkor is, ha ez nyomort és szegénységet jelent a leigázott országok számára“ – ez a jelszó húzódik meg a geo–gazdaságtan mögött.)
Egy másik érzés, mely ártott az emberiségnek, az a szocio-érzés. Ennél az emberek arra a társadalmi csoportra fordítják elsősorban figyelmüket, amelyhez tartoznak. Ez lehet nemzeti, nyelvi, társadalmi vagy vallási csoport. Bár ez az érzület néha jobban terjed, mint a geo–érzület (ha pl. nagy a konkrét társadalmi csoport), mégis csoporttudatot alakít ki, mely konfliktusba kerül más csoportok érzésével. A múlt és a jelen vallásháborúi is ennek a szocio-érzésnek köszönhetőek.
Végül az emberi elme kitágulását blokkolja egy másik – látszólag jó – érzet is: a humanizmus. A többi ember szeretetének és tiszteletének, vagyis a humanizmusnak nemes érzelemnek kellene lennie, mely összekovácsolja az emberiséget, és fölemeli mindenki elméjét. Van azonban néhány komoly hiányossága a humanizmusnak. Először is ez a humanizmus nem terjed ki a növényekre és az állatokra. Az emberek „emberi jogokról“ beszélnek, de megtagadják a növények és az állatok jogát a létezéshez. A humanizmus egy másik hibája, hogy megfosztván erős spirituális karakterétől álhumanizmussá alacsonyodik le. Például sok fejlett nemzet nyújt „külső segítséget“ kevésbé fejlett országoknak a humanizmus nevében, de a színfalak mögött ugyanezen országok multinacionális vállalatai elviszik e kevésbé fejlett ország minden kincsét, s ezzel nagy nyomort idéznek elő ott, és óriási környezetrombolást okoznak a szüntelen profithajhászásukkal.
P. R. Sarkar többet tett, minthogy egyszerűen leírta a fenti korlátozó érzületek által okozott problémákat. Megmutatja azt is, hogy milyen módon lehet túljutni azokon az érzületeken, melyek útjában állnak univerzális öntudatunk kifejlődésének. Azt mondja, hogy a geo–érzületeket csak akkor lehet elhárítani, amikor az emberek racionális gondolkodása kialakul. A racionális gondolkodás rendkívül értékes eszköz az emberiség kezében. Az elme megfelelő tanulmányozásával és használatával az emberek könnyen átláthatnak a demagógok által gerjesztett geo–érzületeken.
E tekintetben P. R. Sarkar hangsúlyozza, hogy a mentális elemzést nem szabad dogmákkal ellenőrizni. Utóbbiak olyan elvek vagy vallási rendszerek, melyek megkísérlik korlátozni az emberi gondolkodást. Egyes országokban, pl. a gazdaságot csak egy bizonyos filozófia keretein belül szabad elemezni. Ez dogma, és nem nagyon különbözik bizonyos országok vallási dogmáitól, ahol a spirituális vagy társadalmi elvek csak azon keretek között vitathatók meg, melyeket egy adott vallási hit tana lefektetett. Minden dogma veszélyes az emberi nem üdvére, még a „tudományosak“ is.
A társadalmi érzületeket illetőleg Sarkar azt mondja, hogy a legjobb módszer áthidalásukra, ha ragaszkodunk a társadalmi egyenlőség elvéhez (Sama Samaj Tattva). Szerinte az emberek között két uralkodó pszichológiai elv tapasztalható. Bizonyos emberek csupán saját örömüknek élnek, és sose gondolnak mások szükségleteire vagy jogaira. Ennél emelkedettebb nézőpont az, amikor az emberek elhatározzák, hogy a Legfelső Tudat felé haladnak, és utuk során megpróbálnak tenni valamit a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetéséért, melyek megoszt-ják az emberiséget. Kifejti, hogy a Sama Samaj Tattva az a törekvés a realitás irányában, hogy olyan társadalmat hozzunk létre, amelyben nincsenek egyenlőtlenségek, és minden emberi lény a többivel összhangban halad. (Liberation of Intellect, p. 38.)
Így a szocio-érzeteket csak a Sama Samaj Tattvában elrejtett spirituális nézőponttal lehet áthidalni. A társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetésének kulcsa az, amit P. R. Sarkar „proto–spirituális mentalitásnak“ nevez. A proto–spirituális mentalitás jelentése: megpróbálni az elmét egy spirituális tárgyra (a Legfelső Tudatra) koncentrálni. Ha ilyenféle gondolatok válnak az ember életelvévé, akkor a szocio-érzeteket könnyen legyőzzük.
Az emberi érzelmek hibáinak kiküszöböléséhez először el kell fogadnunk, hogy minden teremtménynek van egzisztenciális értéke – mondja P. R. Sarkar. Vagyis hogy minden teremtménynek joga van élni a világban, és természetének megfelelően fejlődni. Az emberek lépni fognak annak érdekében, hogy az állatok és növények lakhelyét ne tegyék tönkre, még akkor se, ha ezek a növények és állatok látszólag értéktelenek az emberek számára.
Az álhumanizmus elleni küzdelemhez spiritualitásra (az elmének a Legfelső Tudat felé való haladására) van szükség. A humanizmus nem maradhat meg intellektuális szemléletnek, hanem a végtelen szeretetnek kell táplálnia. Ugyanis amikor valaki spirituális gyakorlatokat végez, minden lény iránti szeretet keletkezik benne, és amikor ez megnyilvánul egyéni és kollektív életében, akkor a spiritualitás az emberiségért való küldetéssé válik, és az egyén eljutott az univerzalitáshoz.
P. R. Sarkar úgy tartja, hogy a neohumanizmus a megoldás a világ társadalmi problémáira, és leírta, hogyan próbálták a jelenlegi társadalmi, politikai és vallási vezetők leblokkolni az emberiség fejlődését dogmákkal, álhumanizmussal, álspiritualitással, félszívvel és hiányos reformintézkedésekkel. A jelenlegi és a közelmúltbeli vezetők gyászos eredményei ellenére P. R. Sarkar optimista marad és azt mondja, hogy ha az emberek elfogadják a kozmikus tudatot életcélként, és az együtt haladást e cél érdekében, akkor képesek lesznek áthidalni minden nehézséget. Kicsit és nagyot egyaránt.